Hermann Hesse
Demian (Emil Sinclair ifjúságának története)
Hiszen én csak azt akartam megélni,
amit belső törvényem követelt.
Miért volt ez olyan nagyon nehéz?
Történetemet egészen az elején kell kezdenem. Valójában gyermekkorom legelső éveinél, sőt, vissza kellene mennem messzi eredetemhez. De ez lehetetlen.
Az írók, ha regényt írnak, azt képzelik, hogy istenek és hogy képesek egy emberi történetet teljesen átlátni, megérteni, és úgy lefesteni, mintha Isten maga mesélné, kendőzés nélkül, minden részletében tökéletesen. Én erre nem vagyok képes, mint ahogyan az írók sem. Csakhogy az én történetem sokkal fontosabb a számomra, mint egy írónak az övé, mert a sajátom, mert létező ember története - nem holmi kitalált, lehetséges, idealizált vagy tudom is én milyen, de nem létező emberé, hanem valóságos, egyedülálló ember története. Hogy valójában mi is egy élő ember, azt ma sokkal kevésbé tudjuk, mint valaha, elvégre halomra lövöldözik az embereket, akik mind értékes, egyszeri kísérletei a természetnek. Ha azonban nem lennénk többek, mint egyedülálló emberek, ha egy puskagolyóval valóban kiirthatnának bennünket a világból, akkor nem lenne többé értelmük a történeteknek. De minden ember nemcsak önmaga, benne van az az egyetlen, mindenkor fontos és különleges pont is, ahol a világ jelenségei egyszer és megismételhetetlenül keresztezik egymást. Ezért fontos, örök és isteni minden egyes ember története. Ezért van az, hogy bárki, aki él és a természet akaratát teljesíti, csodálatos és méltó a legodaadóbb tiszteletre. Mindenkiben a szellem öltött testet, mindenkiben szenved a teremtmény, mindenkiben keresztre feszítenek egy megváltót.
Kevesen tudják ma, mi az ember. De sokan érzik, és ezért könnyebben halnak meg, mint ahogy én is könnyebben fogok meghalni, ha ezt a történetet megírtam. Nem nevezhetem magam beavatottnak. Kerestem és keresek még mindig, de már nem a csillagokban és a könyvekben: kezdem meghallani azokat a tanokat, amelyeket vérem susog. Történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek: esztelenség, zűrzavar, téboly és álom ízesíti, mint minden ember életét, aki nem akarja többé becsapni magát. Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud. Mindenki haláláig magával hordozza születése szennyét: az ősvilág nyálkáját és tojáshéját. Van, aki sohasem válik emberré: béka, gyík vagy hangya marad. Van aki félig ember, félig hal, de mindegyikük a természet emberteremtő kísérletezésének eredménye.
Mindannyiunk eredete közös. Mindannyian ugyanabból a szakadékból jövünk, anyák méhéből, de kirepülve e mélységből mindenki saját egyéni céljai felé halad. Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.
Max Ehrmann
A boldogság kívánsága
Haladj nyugodtan a lárma és sietség közepette, és emlékezz arra a békére, ami létezhet a csöndben. Elidegenedés nélkül, élj úgy, hogy jó kapcsolatod legyen az emberekkel. Mondd ki finoman és világosan az igazságot; és hallgass meg másokat; nekik is megvan a saját történetük. Ne hasonlítsd magad senkihez; ezzel kockáztatnád, hogy léhává és hivalkodóvá válsz. Mindig vannak nálad nagyobbak is, kisebbek is. Örvendj a terveidnek, ugyanúgy, mint a teljesítményeidnek. Törődj a hivatásoddal, mégha mégoly szerény is; ez igazi érték az idők változó virágzásában. Légy óvatos a veled történtekkel kapcsolatban, hiszen a világ tele van csalásokkal. De ne légy vak, ami a bátorságot és a lelkierőt illeti, mert ez létezik. Sok ember keresi a nagy ideálokat; és az életben mindenütt meg lehet látni a hősiességet. Légy önmagad. Különösen ne színleld a barátságot. Ezenfelül ne légy cinikus a szerelemben, mert az - minden esetleges terméketlenségével és kiábrándulásával együtt is - ugyanolyan örök, mint a fű. Fogadd szívesen az évek tanulságait, emelt fővel hagyva magad mögött/lemondva a fiatalságodról. Szilárdítsd meg a lélek azon képességét, hogy megvédhesd magad váratlan szerencsétlenségben. De ne bosszantsd magad agyrémekkel. Sok félelem születik fáradtság és magány miatt. Egy egészséges fegyelmen túl, légy jó magadhoz. Te a világmindenség gyermeke vagy, nem kevésbé, mint a fák és a csillagok; jogod van itt lenni. És függetlenül attól, hogy számodra világos vagy nem, a világmindenség úgy halad a maga útján, ahogy kell. Találd meg a békét Istennel, bármi legyen az elképzelésed róla, és bármilyen munkáid vagy álmaid legyenek, őrizd meg az élet hangos zűrzavarában a békét a lelkedben. Minden álnokságával, unalmas gondjaival és összetört álmaival a világ mégis szép. Figyelj. Törekedj a boldogságra.
Jacque Fresco
Paradicsom vagy pusztulás
A Venus Project bemutatja Roxanne Meadows filmjét
Írta: Jacque Fresco
Az egész pénzalapú, anyagias beállítottságú társadalom egy hamis társadalom.
Társadalmunk az emberi fejlődés legalacsonyabb szintjeként fog fennmaradni a történelemben.
Megvan hozzá az eszünk, megvan a tudásunk, a technológia is, és meg is valósítható, hogy
egy teljesen új civilizációt építsünk fel.
(Jacque Fresco) Az 1929-es Gazdasági Világválság élettapasztalata nagy hatással volt társadalmi öntudatom kialakulására.
Ekkor jöttem rá, hogy a Föld még mindig ugyanaz: a gyárak még mindig épségben álltak, megvoltak az erőforrások is,
csak az embereknek nem volt rá pénze, hogy a termékeket megvegye. Éreztem, hogy a játékszabályok, amik szerint játszunk,
elavultak és elégtelenek. A nyomor, a szenvedés és a háború volt az, ami az életem munkájára ösztökélt.
Motivált a kormányzatok látszólagos hozzá nem értése is, az egyetemi körök vaskalapossága, a tudósok által kínált megoldások hiánya.
Rájöttem: ahelyett, hogy egyénenként próbáljak változtatni a dolgokon, sokkal hatékonyabb módszer az egész a kultúra újratervezése.
Így kezdődött az egész életemen át tartó kutatás a mai világ számtalan problémájának megoldására.
(Narrátor) Ez a film a társadalmi változás egy megvalósítható tervét mutatja be,
amelynek célja egy békés és fenntartható globális civilizáció megvalósítása,
az ember, a technológia és a természet együttélésével.
Egy olyan követendő alternatívát vázol fel, amelyben az emberi jogok nem csak papíron léteznek,
hanem az életmód alapjai. A neve: Venus Project. Alapítója, Jacque Fresco,
kultúránk teljes újratervezésére szólít fel. Egy olyan társadalom kialakítására,
amelyben a háború, szegénység, éhínség, adósság, szükségtelen szenvedés
nemhogy elkerülendőnek tekintendő, hanem egyenesen elfogadhatatlan.
Jorge Luis Borges
A titokban végbement csoda
És Isten halottá tette száz évre, aztán
feltámasztván, megkérdezte tőle:
- Mióta vagy itt?
- Egy napja, vagy a napnak csak
egy része óta - felelte.
Korán II. 261.
1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Az ellenségek című befejezetlen tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme közvetett zsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem kétszemély játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senkise emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; a sakktábla és a figurák titkos toronyban álltak; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játékórája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se a sakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. Az eltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; a Harmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába.
Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatósághoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délután letartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nem cáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jaroslavsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozó cikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította a Széfer Jeciráh-ot a Hermann Barsdorff kiadó részére; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevét könyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezében tartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gótbetűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogy ítéljék halálra, pour encourager les autres. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki a kivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette, hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és azégitestek.
Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstől nem ijedt volna meg, de az agyonlövetés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának, hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig konkrét körülményei. Fáradhatatlanul újra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga elé képzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe által kitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelyeknek alakja és szögei kimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalan változott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazi bátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhány másodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztán meg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arra következtetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez a gyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén persze elfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyan megkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő; hangos szóval így érvelt: Ma huszonkettedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart, sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak, amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszul megmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magas rácsain már az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségeknek felmerülő képe elvonta e borzalmas képzelgéstől.