Levél a képzeletbeli távolból
Írta: Bora Norbert
augusztus 11, 2001
Történetemet azzal az élménnyel kezdem, amelyet akkor éltem meg, amikor két világ keresztezte egymást, az egyik világ jelentette a biztonságot, a harmóniát, gyermekkoromnak köszönhetően ezt a világot, már ismertem, a másik világ, pedig a veszéllyel terített eseményeket és a bűnt nyújtotta. Nem érdekelt merre sodor az idő folyója, mert nem akartam többé megtagadni önmagam és miután megszöktem a biztonságot nyújtó környezetemből eldöntöttem, hogy megkeresem azonosságom a másik világgal szemben. Ami célom elérését segítette, egészen váratlan irányból érkezett, s vele együtt valami új lépett az életembe, amely a mai napig bélyegként jelöli sorsom labirintusát.
Egy napon, amikor egyedül sétáltam a képzeletem által megteremtett térben - a sötét világban - figyelmes lettem egy középkori épület hatalmas ablakaira. Miközben e szerkezet leírhatatlan vonásaiban gyönyörködtem, egy külső erő, egy emberfeletti érzés kezdett uralkodni rajtam. Hirtelen nem tudtam megítélni mire gondoljak, mikor megfordultam láttam a messzi távolból, hogy felém közeledik, a másik pillanatban már ott állt mellettem és sokatmondó tekintetével megvizsgált, képtelen voltam felfogni viselkedését, csak álltam és figyeltem határozott arcát, melyen tükröződött a kínszenvedés parányi árnyalata. Nem tett rám kellemes benyomást, valami nem tetszett benne, hisz túl komoly és hűvös volt, úgy viselkedett mint egy idegen, mint aki nem erre a világra való. Emil Sinclairnek hívták.
Elmesélte, hogy valamikor ez az épület egy múzeum volt, amely a második világháború szenvedéseit rejti magában. Miután nem méltattam válasszal, annyit mondott: "mi lenne ha betörnénk és megfejtenénk titkait". Abban a pillanatban, amikor megismertem szándékát azt hittem képzelődöm. Megpróbáltam türtőztetni magam és leplezni félelmem, de nem sikerült. Ahogy észrevette arcomon a rémület szépségét, mélyen a szemembe nézett, elmosolyogta magát és elment. Minden olyan gyorsan történt, hogy képtelen voltam felfogni, itt volt a lehetőség, hogy bebizonyítsam magamnak a másik világ létezését, megadatott az első alkalom, hogy benne szárnyaljak és én hátrálok, legszívesebben visszatérnék a kezdethez, ahhoz a szakadékhoz ahonnan mindannyian származunk, a békességet, a harmóniát jelentő világhoz. Megutáltam magam a gyávaságomért.
Hosszú ideig ezen rágódtam és nem tudtam elfogadni, mindazt, amit az élet nyújtott, olyan voltam, mint egy gyerek, aki elvesztette a legjobban féltet játékát, a külvilági kapcsolat már nem érdekelt, éreztem amint darabokra bomló közérzetem szerte szét foszlik. Visszamenni a tett színhelyére! Nem! Azt az egyet nem akartam, hiszen az még nagyobb gyávaság lett volna a részemről. Inkább megpróbáltam máshol véghezvinni mindazt, amit belső törvényem követelt.
Azt a világot, amelyet kétségbeesetten kutattam, az élettől tomboló pályaudvarok, és a sötét, vonzó aluljárók jelentették. Nagyon jól tudtam, hogy mindörökre elveszítettem a meghitt otthon biztonságát, hogy nem maradt számomra más mint a nyomorúság és a papírzacskóba csomagolt olcsó szesz. De ennek ellenére, készen álltam bármit elkövetni a saját életemért. Megalázkodva naphosszat guberáltam, padokon feküdve vártam a kiszámíthatatlan jövőt és reménykedtem abban, hogy meglátom a sorsomhoz vezető utat, azt az utat, amit vakon próbáltam követni. De szükségem volt valakire, aki megmutatja nekem. Ezért elhatároztam, hogy megkeresem Sinclairt.
Nem sokkal ezután különös utazásban volt részem. Véletlenszerűen, helységekről helységekre utaztam, s éreztem a beteljesülés vonzását. Voltak napok, amikor olyan emberekkel találkoztam, akik rá hasonlítottak. De voltak olyan pillanatok is, amikor beláttam, hogy a keresésem hiábavaló vergődés, hisz egy olyan embert keresek aki nem létezik. Olyankor mindig átadtam magam a magány élményének. Egyedül bolyongtam az elhagyatott utcákon, figyeltem az elsuhanó árnyakat, melyek arra kényszerítettek, hogy a másik világhoz tartozzam. Hittem abban, hogy a tudatom mindaz, ami bennem zajlik és hozzáférhető számomra. Megpróbáltam élményeimet minél szárazabban kezelni.
Amikor elkövettem azt, ami a sötét világ felé vezetett, azt, ami megadta a lehetőséget, hogy hozzá tartozzam, mindig a lelkiismeretem kínjai között vergődtem. Ennek ellenére én benne akartam élni. És elhatároztam, hogy megvalósítom álmaim.
Tulajdonképpen nem azért cselekedtem úgy, mert utáltam az embereket, ellenkezőleg azért követtem el mindazokat a dolgokat, melyek előrevittek az utamon, mert utáltam a valóságot, a kézzelfoghatót. A valóság és a megismerés egybeesését. Az igazságot.
Évekkel később különös álmom volt. Azt álmodtam, hogy ismét gyerek vagyok. Egy külvárosi utca végén álltam és a messzi távolban láttam a jövőt. Kétoldalt és hátul mély szakadék. Éreztem, amint egy belső megingás a mélység felé taszít. Nem akartam visszatérni a kezdethez, előre kellett haladnom.
Az utca végén megpillantottam. Felém közeledett. Amikor odaért hozzám megismertem. Sinclair volt. Megkérdezte tőlem, hogy miért nem követem azt az utat, amely önmagamhoz vezet. Elmeséltem neki, hogy nagyon félek és képtelen vagyok rá, mert nem akarom, mindazt átélni, amit a jövő nyújt. Enyhe mosoly jelent meg az arcán. Látta, hogy kétségbeesett tekintettel figyelem. Csak annyit mondott:
"Lehet, hogy megint keresni fogsz. Talán egyszer megint szükséged lesz rám. Ha akkor hívsz ne tedd olyan durván. Nem a sötét aluljárók, nem az élettől tomboló pályaudvarok fogják megmutatni neked azt az utat ami hozzám vezet. Mélyen magadban keress. És rájössz arra, hogy mindvégig melletted voltam.
És hidd el a szenvedés épp úgy szükséges a megváltáshoz mint a sértés a megbocsátáshoz és ha el akarsz jutni önmagadhoz a saját életed kell élned, nem pedig a mások belátása szerint jónak hitt életet. A lehetőség mindenki előtt ott van, csak merni kell elsajátítani.
De ne feledd, a bűneidért csakis te, egyedül te vállalhatod a felelősséget!"
Miután felébredtem arra lettem figyelmes, hogy a szobámban vagyok, abban a világban, ami a biztonságot és a harmóniát jelenti. Újra boldognak éreztem magam, de tudtam, hogy a másik világ is létezik. Az a sötét világ, melynek labirintusában ott van Abraxas. De ez már egy másik levél témája lehetne. Az itteni most véget ér.
Ahhoz, hogy igazából tisztában legyek önmagammal, ritkábban kellene értelmezzem élményeim sokaságát, mert a pszichológusok szerint az önmegfigyelés túlságosan befolyásolja a gondolkozást és az ember nem két sarkpont, nem ösztön és szellem avagy szent és kéjenc, hanem több milliónyi póluspár között bolyong.