Jorge Luis Borges
A titokban végbement csoda
És Isten halottá tette száz évre, aztán
feltámasztván, megkérdezte tőle:
- Mióta vagy itt?
- Egy napja, vagy a napnak csak
egy része óta - felelte.
Korán II. 261.
1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Az ellenségek című befejezetlen tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme közvetettzsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem kétszemély játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senkise emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; a sakktábla és a figuráktitkos toronyban álltak; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játékórája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se asakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. AZeltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; aHarmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába.
Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatósághoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délután letartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nemcáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jaroslavsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozócikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította aSzéfer Jeciráh-ot a Hermann Barsdorff kiadó részére; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevétkönyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezébentartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gótbetűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogyítéljék halálra, pour encourager les autres. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki akivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette,hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és azégitestek.
Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstől nem ijedt volna meg, de az agyonlövetés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának, hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig konkrét körülményei. Fáradhatatlanul újra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga eléképzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe általkitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelyeknek alakja és szögeikimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalanváltozott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazibátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhánymásodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztánmeg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arrakövetkeztetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez agyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén perszeelfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyanmegkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő;hangos szóval így érvelt: Ma huszonkettedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart,sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak,amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszulmegmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magasrácsain mar az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségek-nek felmerülő képeelvonta e borzalmas képzelgéstől.
Hladík túl volt a negyvenedik évén. Életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az irodalom problematikus gyakorlása töltötte ki. Mint minden író, műveikkel mérte a többiek erényeit,és azt kívánta, hogy mások azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. Minden könyve mélymegbánással töltötte el, amint kiadta, Boehme, Abenesra és Fludd műveiről írt tanulmányainlényegében csak a szorgos igyekezet volt látható, Széfer Jeciráh-fordításában pedig csak afelületesség, fáradtság, a vak találgatás. Valamivel sikerültebbnek érezte Az örökkévalóságvédelmében című művét; az első kötetben felsorolta a különböző örökkévalóságokat, amelyeket azemberek elgondoltak, Parmenidész mozdulatlan létezésétől kezdve Hinton módosítható múltjáig; amásodik kötetben tagadta (Francis Bradleyvel), hogy a világ összes tényei időrendbe állnak össze.Állította, hogy az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen "ismétlődés"elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás... Sajnos, nem kevésbé csalókák azok az érvek,amelyekkel ezt a csalást bizonyítja; Hladík megvető kétellyel szokott végigfutni rajtuk. Néhányexpresszionista verset is írt; a legnagyobb zavarba jött, amikor felvették őket egy 1924-es antológiába,és azóta minden későbbi antológia örökölte őket. Ettől a kétes és gyatra múlttól akart Hladíkmegszabadulni Az ellenségek című verses drámájával. (Hladík rajongott a versért, mert a versmegakadályozza a nézőket abban, hogy megfeledkezzenek az irrealitásról, amely a művészetelőfeltétele.)
A dráma megőrizte a hely-idő-cselekmény egységét. A Hradzsinban játszódott, Roemerstadt bárókönyvtárában, a XIX. század valamelyik utolsó délutánján. Az első felvonás első jelenetébenRoemerstadtot egy ismeretlen látogatja meg. (Az óra hetet üt, a nap utolsó tüzes sugaramegragyogtatja az ablak üvegét, a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz.) Alátogatót mások is követik; Roemerstadt nem ismeri őket, de az a kényelmetlen érzése támad, hogymár látta őket valahol, talán álmában. Mind hízelegnek neki, de nyilvánvaló, eleinte csak a közönségelőtt (később a báró előtt is), hogy mind titkos ellenségei, akik az ő elvesztésére szövetkeztek.Roemerstadtnak sikerül kivédenie vagy meghiúsítania bonyolult intrikáikat. A párbeszédek soráncélzás hangzik el a menyasszonyáról, Julia von Weidenauról és egy bizonyos Jaroslav Kubínról, aki őtvalamikor szerelmével üldözte. Kubín megőrült, és most azt képzeli magáról, hogy ő Roemerstadt...Egyre nő a veszély, és Roemerstadt a második felvonás végén kénytelen megölni az egyikösszeesküvőt. Kezdődik a harmadik felvonás, az utolsó. A dolog egyre zavarosabb: visszatérnek olyanszereplők, akikről már azt hittük, hogy kiléptek a cselekményből, egy pillanatra az az ember isvisszatér, akit Roemerstadt megölt. Valaki megjegyzi, hogy még nem esteledett be: az óra hetet üt, amagas ablakon át nyugat felől beragyog a nap, a szellő szenvedélyes magyar muzsikát hoz.Megjelenik az első látogató, megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait.Roemerstadt nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A dráma nemtörtént meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet Kubín él át és újraél - vég nélkül.
Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e tragikomédiája silány-e vagy csodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra azötletre, amelynek segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet szerezneki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az első felvonást és néhány jeleneteta harmadikból; a mű időmértékes jellege lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa ahexametereket anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két felvonáshiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: Ha valami módon létezem, és nemcsak azegyik másolatod és hibád vagyok, akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámátbefejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek Tőled. Ajándékozz meg ezzel azévvel. Te, aki a századok és az idő ura vagy. Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz percmúlva elborította az álom, mint valami sötét víztömeg.
Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzött a Clementinum könyvtár egyik hajójában. Egy feketeszemüveges könyvtáros megkérdezte: "Mit keres?" Hladík azt felelte: "Istent keresem." A könyvtárosazt mondta: "Isten a Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának egyikbetűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én belevakultam a keresésbe."Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egyatlaszt. "Ez az atlasz használhatatlan" - mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte.Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az egyik parányi betűre.Ekkor egy hangot hallott: "A munkádhoz szükséges idő engedélyeztetett." Ekkor Hladík felébredt.
Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész azt írta, hogy ha egy álomban aszavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött.A katonák beléptek a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket.
Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériák, lépcsők és pavilonok labirintusát képzelte. A valóságnem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikükkigombolt zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az őrmester ránézett azórájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek,mint szerencsétlennek látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a tekintetét.A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta. Hladík nem dohányzott, deudvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az időbeborult; a katonák halkan beszélgettek, minta ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezettvisszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett...
A szakasz felsorakozott, és vigyázzba állt. Hladík, akit a börtön falához állítottak, várta a sortüzet.Valakinek az a félelme támadt, hogy összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjenkicsit előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a felvétel előtt igazgatja amodellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta avégső parancsot.
A fizikai világ megállt.
A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére készültek, nem mozdultak. Az őrmester karja befejezetlen mozdulatba merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékotvetett. Szellő se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni egyetlen hangot,megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb neszesem. Arra gondolt: a pokolban vagyok, meghaltam. Arra gondolt: megbolondultam. Arra gondolt:megállt az idő. De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő gondolatai is megálltak volna.Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját.Elképzelte, hogy az immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk. Elcsodálkozott,hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni,mennyi idő után elaludt. Mikor felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt és süket. Az arcán mégnem futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh árnyékát, eldobottcigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még egy egész "nap" telt el, mire Hladíkmegértette a dolgot.
Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható adott neki egy évet. Isten az ő kedvéért titokban csodát tett. A német golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában aparancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.
Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameterkidolgozása, amit csak művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem is álmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak, és aztán el is felejtik műveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is Isten számára, akinek irodalmi ízlését kevésséismerte. Aprólékosan, mozdulatlanul, titokban, a maga láthatatlan és hatalmas labirintusát építette azidőben. A harmadik felvonást kétszer átírta. Kihúzott egy nagyon is nyilvánvaló szimbólumot, aharangszó ismétlődését, a zenét. Semmi sem zavarta. Kihagyott, rövidített, bővített; néha visszatért azelső változathoz. Kezdte megszeretni az udvart, a laktanyát. Az egyik vele szemben álló katona arcaarra késztette, hogy módosítsa elképzelését Roemerstadt jelleméről. Rájött, hogy azok a vadkakofóniák, amelyek annyira megijesztették Flaubert-t, pusztán vizuális babonák, a leírt szógyengeségei és hibái, nem pedig a kimondott szóé... Befejezte drámáját, már csak egyetlen jelzőtkellett találnia. Ezt is megtalálta; a vízcsepp legördült az arcán. Őrült sikoltás tört ki belőle,megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette.
Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt meg, reggel kilenc óra két perckor.